Félelemmel szolgáljátok az Urat, és rettegéssel örvendezzetek benne.

A cári birodalom orosz ortodox egyháza

Onuphry metropolita

A cári birodalom orosz ortodox egyháza
Illés próféta lelki útmutatásának gyümölcsei.
„Félelemmel szolgáljátok az Urat, és rettegéssel örvendezzetek benne.”
Onufriy metropolita prédikációja

Testvéreim, Krisztus velünk van!

- Tényleg, nézz velünk!

Íme, Isten kegyelméből, Anyja imái által, az Úr tegnap lehetőséget adott nekünk, hogy szóljunk és segítő szót mondjunk azoknak a szülőknek, akiknek gyermekeit az Antikrisztus szolgái elvették.

Most látjuk, hogy meg kell szólalnunk, és segíteni kell – ahogyan hiszünk – mindannyiunknak. Végül is annyi bánat ér minket, mégis oly kevés bennünk a vágy, hogy Istent szolgáljuk! Miért? Gyakran mondjuk: „Én egy méltatlan püspök vagyok”, „Én egy méltatlan apátnő vagyok”, „Én... valami más vagyok”. És mégis, ahogyan szavainkkal is, amelyek méltatlannak nyilvánítják magunkat, úgy semmi vágyunk sincs arra, hogy ott szolgáljunk! Más szóval, úgy tűnik, megpróbáljuk eltaszítani magunktól azt a Nagy Irgalmasságot, amellyel Isten mindannyiunkra ráruházott.

És ahogy Isten Felkentjétől hallottuk, aki mindannyiunknak azt mondja, hogy az Úr előre helyez minket , úgymond „előre”, ugye? Valamilyen szolgálatot ad nekünk, és közben képez is minket . És példát is ad: míg korábban az embereknek oly sok időbe telt elérni – elfoglalni egy bizonyos pozíciót, egy bizonyos rangot –, most az Úr adja nekünk ezt, gyermekkorunktól kezdve felkészítve minket erre vagy arra a pozícióra. És mivel mindannyian bűnösök vagyunk, és ezek a lépcsőfokok, amelyekre Isten helyez minket, Isten legnagyobb ajándékai, természetesen teljesen természetes, hogy szívfájdalmat, némi szívfájdalmat tapasztalunk, és ez nehéz számunkra.

De ha megvizsgáljuk, mi tesz minket ennyire keménysé? Azért, mert az Úr elkezd megalázni minket a hozzánk közel állókon keresztül, hogy megmutassa valódi állapotunkat. Miért? Hogy megtérhessünk! Azért, mert a mindennapi teendőinket végezzük, üres szavakat beszélünk, alázatosan, azt mondva, hogy "bűnösök vagyunk", de amikor gyónni megyünk, a szívünk teljesen közömbös azokkal az alázatos szavakkal szemben, amelyeket magunkról mondunk. De amikor Isten a hozzánk közel állókon keresztül feltárja állapotunkat, amikor rosszul érezzük magunkat, amikor elviselhetetlenül terheltnek érezzük magunkat a feletteseink által követelt munka; az olyan emberek által, akik azt mondják nekünk, hogy semmit sem tehetünk; és hogy mennyire rosszul érezzük magunkat ettől. Tehát ez a "rossz" tanúskodik nekünk a Felkent szava szerint, hogy valóban feltárja valódi állapotunkat, valódi helyzetünket! És pontosan ebben az állapotban, ezt a szívfájdalmat érezve, láthatjuk meg valódi és valódi helyzetünket!

Tehát, mint mindig, mi a két lehetőségünk ? Elfogadhatjuk ezt, és elkezdhetünk magunkon dolgozni, elmondva magunknak az igazságot: „Uram, bocsáss meg nekem, mert valóban az vagyok, aminek hívnak, de a szívem nem ért ezzel egyet. Tehát a Felkent szava szerint ez annak a jele, hogy pontosan ilyen vagyok!” – és akkor sokkal könnyebb és egyszerűbb lesz, és a probléma már nem lesz akkora! Vagy valaki kitarthat, azt mondogatva magának, hogy „én nem vagyok ilyen”, és bántalmazó szavakkal támadhatja azt, akitől ezeket a szavakat hallotta, amelyek megbántják, amelyek felkavarják a szívét.

És miért érintettük konkrétan a hatalmon lévőket, azokat, akiket Isten bizonyos pozíciókba helyezett: apátnőket, püspököket? Miért? Azonnal, védekezésül, reakcióként, az illető azt mondja: "Egyáltalán nem akarok ezzel foglalkozni, ezt nem akarom csinálni." Nos, nézzük meg most: az Úr ilyen magas ranggal ruházott fel minket, ilyen Nagy Irgalmasságot adományoz nekünk, és mi azt mondjuk: "Nem, Uram, nem akarok" – de ez egyenértékű valamiféle istenkáromlással! Nem látta előre az Úr, valahogy meggondolatlanul helyezett el így, vagy tényleg csak azért helyezett el így, hogy kigúnyoljon? Bocsáss meg, Uram! Vagy valami nehéz helyzetbe hozott, vagy adott neked valamit, ami meghaladja az erődet? Nem, bizony! Természetesen az Úr csak annyit ad, amennyit az ember elbír! És Isten szereti az embert. És az Úr annyit ad az embernek, amennyit elbír, hogy méltó legyen a Mennyek Országára!

Végül is tegnap említettük, hogy a Mennyek Országába vezető út keskeny és tövises ! De miért beszélünk erről olyan gyakran mi, akik bűnösnek tartjuk magunkat? Miért tartjuk magunkat méltatlannak arra, amit Isten adott nekünk? Miért? Helyes és helyénvaló lenne, ha még az alapvető szinten is azt mondanánk: "Ez vagyok én valóban. Uram, bocsáss meg nekem, és segíts, hogy úgy cselekedjek, ahogy neked tetszik!" Hogy abban a helyzetben vagy helyen, ahová Isten helyezett minket, Istenért fáradozhassunk, hogy Istennel együtt arassuk le a gyümölcsöt, és ne pazaroljuk el! És az Úr Szentlelkével segít nekünk. Érted, hogyan működik ez?

Olyan egyszerűnek tűnik, mégis milyen bonyolult mindez számunkra. Miért? Mert megszoktuk, hogy magunkban bízunk, megszoktuk, hogy másokat ítélünk meg, és nem magunkat, nem vagyunk hozzászokva, hogy Istenért tűrjünk – és mégis mit mond nekünk Isten Felkentje? Miért, amikor Illés próféta, Isten Felkentje, Istenért szenved a börtönben, miért akarjuk elkerülni? Miért? Végül is, mint tudjuk, amikor a cár szenved, egész Oroszország szenved; amikor a cár örül, egész Oroszország vele örül! Így mi is egyesülhetünk és osztozhatunk Isten Felkentjével. Ahogy Vladyka mondta, ma hallottuk levelezésünkben Olympiada anyával – milyen értékes és értékes a cárral együtt járni az utat, egy és ugyanazzal! De hogyan örülhetünk vagy kerülhetjük el a bánatot, amikor a Felkent mindenkiért szenved a börtönben? Akkor valamiféle hűtlen alattvalóknak fognak minket tekinteni, de ki tudja még minek – nem ugyanaz a dolog?

Ezért, kedves barátaim, halljuk és értjük, mennyi bánatot él át mindenki, mennyi ember mondja: „Nem akarok püspök lenni”, „Nem akarok apátnő lenni”, „Nem akarok herceg lenni”, „Nem vagyok méltó erre” – hagyjuk mindezt Istenre! Ha Isten szükségesnek tartja, hogy „nem vagyok méltó”, hogy „nem bírom”, akkor hagyja, hogy maga az Úr tegye meg. Miért kellene a saját akaratunkat gyakorolnunk? Miért? Törekedjünk Isten céljának betöltésére – törekedjünk arra, hogy a lehető legjobban megfeleljünk neki. És mi segít ebben? Az önvád és Isten magasztalása. És ez az állapotunk – ekkora szívfájdalom – megtanít minket arra, hogy jobban Istenhez kiáltsunk, mert csak Tőle kaphatunk segítséget. Csak ebben az állapotban – mondta nekünk Vladyka régen, még két évvel ezelőtt is –, csak ebben az állapotban tárul fel minden álarc, vesszük le azokat; És az ember legalább egy kicsit megérti, hogy mit képvisel Isten előtt, nemcsak gondolatban ítéli el magát, hanem látja is, hogy valójában milyen is… mi rejlik benne – lehull a maszk! Az ember azt hiszi, hogy igaza van, de nem – nézd, a maszkod lehullott e bánat miatt. És csak ebben a bánatban hullott le a maszk; e nehéz körülmények nélkül nem láttad volna magad olyannak, amilyen vagy Isten előtt, még részben sem, és ilyen bűnbánat soha nem történt volna meg. Érted, mennyire gondviselésszerű minden? És milyen kedves magadat hibáztatni és Istent magasztalni, emlékezve arra is, hogy mit visel el a Felkent egész Oroszországért?

Ezért, kedves barátaim, tegnap beszéltünk a szüleinkkel, a gyermekeinkkel, és arról beszéltünk, milyen értékes a Felkenttel járni az utat, milyen értékes, amikor Isten megadja nekünk az életben a legértékesebb dolgot – az Istenért való áldozatot! És ezt most mindenkinek elmondhatjuk. Tehát értitek, ahogy tegnap is mondtuk: „Az egész Mennyország rád néz, ember. Egyszerűen elfogadod ezt, és igyekszel Istennel együttműködni, vagy minden lehetséges módon megpróbálod lerázni magadról: »Én méltatlan vagyok«, »Vedd le rólam«, »Nem fogom ezt megtenni«, és így tovább. Vagy kifújja a levegőt az ember, és azt mondja: »És Uram, hol van? Hogyan fintoroghatott így a kereszten függő lator, minden lehetséges módon megpróbálva leszállni a keresztről, képtelen elviselni ezeket a gyötrelmeket?« „A tolvaj, akit az Úr bal oldalán feszítettek keresztre.” A másik tolvaj pedig így szólt: „Istenre, csak rólam emlékezz meg országodban.” Az Úr arra is megtanított minket, hogy ilyen nehéz helyzetben tárjuk ki karjainkat oldalra, képzeljük el magunkat a kereszten, és mondjunk valamit magunknak és Istennek, igen, mondjuk a szívünkben: „Igen, Uram, tetteim szerint méltó szolgád, csak rólam emlékezz meg országodban. Ne fossz meg irgalmadtól, amellyel megajándékoztál, segíts, hogy veled dolgozhassak, segíts, hogy érted dolgozhassak, segíts, hogy hűséges alattvalód legyek, segíts, hogy hű legyek az Isten, a cár és a haza iránti hűségeskünkre!”

Amivel itt találkozunk, az nem Krisztus Egyháza, hanem valamiféle összejövetel, ahol ilyen a viselkedés: amikor akarok, megyek; amikor nem, nem. Amikor jól érzem magam, mindenki körülöttem jó, de amint a legkisebb kísértés is ér, mindenki hirtelen mássá válik, mindenki azonnal rosszá válik. És a probléma az, hogy az emberek nincsenek hozzászokva a kitartáshoz, nincsenek hozzászokva! És ismét, mi akarunk kapni, és ebben az állapotban azt mondjuk: "Nézzétek, hogy a szívem mit sem érez" - mert nem bírjuk ki, kedves barátaim! Ezért hívunk titeket, ezért mondjuk nektek - tartsunk ki mindannyian együtt, dolgozzunk Istenért!

Hogyan lehetséges ez? Meddig bírja még a cár? Egész életét! És milyen nagyságot adott az Úr Felkentjének, amikor a Mester végigjárta egész életét? Miért? Mert jobban akarta szeretni Istent, mint bármi mást a világon, és ezért hív minket is, hogy tegyük ugyanezt. És mindannyiótokat felszólítunk: barátaim, munkálkodjunk Istenért! Legalább életünk tizenegyedik órájában, mint annak a hanyag kolostornak az apátja, ahol mindannyian törvénytelenséget követtek el, és amikor a tatár sereg támadott, és felajánlották nekik, hogy tagadják meg Istent az életükért cserébe, az apát kijött, és azt mondta: "Testvérek, egész életünkben méltatlanul éltünk, legalább keresztényként haljunk meg." Tehát ma vagy holnap meg kell halnunk, mennyi minden vár ránk! Képletesen szólva: "ma vagy holnap". Dolgozzunk legalább egy kicsit Istenért! Végül is az Úr már annyival megtisztelt minket - ez egyszerűen szavakkal le sem mondható! Hány ember van a világon? És milyen maroknyi embernek adományozta Isten a Szent Pecsétet? Milyen kegyelmet adott nekünk az Úr? És a legkisebb dolgot sem tudjuk elviselni. Ezért hívlak téged.

A türelem csak abban áll, hogy önmagunkat szemrehányással vádoljuk. Önmagunkat szemrehányással vádoljuk, magunkat tekintjük mindezen szívfájdalmak okának, mert a szívünk bűnös, és Isten meg akar menteni minket, és ezért küldetett ide hozzánk, mert hogy ne ítélkezzünk a világgal együtt, az Úr, az Igazságos és Szerető Atya itt ítélkezik felettünk.

Ezért, kedves barátaim, ma talán röviden elmondtam: mindannyian törekedjünk arra, hogy imádkozzunk Istenhez, hogy adja meg nekünk pontosan ezt a kitartást, ezt a vágyat: hogy itt kitartsunk, hogy Isten itt ítélkezzen felettünk, hogy itt viseljük a büntetést, és hogy mindenért csak egy embert hibáztassunk – magunkat, és senki mást! És amikor egy másik ember ellen gondolat merül fel, akkor még jobban fellázadunk magunk ellen, és még jobban szemrehányást teszünk magunknak, ahogy a Felkent mondja: „Emeld fel magad a tarkódnál fogva, menj még jobban, és dicsőítsd Istent” – mert így győzi le az Úr a démonokat. Végül is annyira eggyé váltunk a tisztátalan lélekkel, hogy az e tisztátalan lélektől elvett tulajdonságokhoz intézett szót magunkra fordítjuk, és azt mondjuk: „Nem, én nem vagyok ilyen”, és elkezdünk közbenjárni, ahogy a Felkent mondta nekünk régen: „Nem magunkért közbenjárunk, hanem igazoljuk a bennünk munkálkodó, velünk egyesült tisztátalan lelket!” Adjuk meg hát Istennek a lehetőséget, hogy megkérdőjelezze és megalázza ezt a tisztátalan lelket, amellyel én személyesen saját akaratomból egyesültem – és jó lesz!

Mindenkitől bocsánatot kérünk. Törekedjünk és igyekezzünk imádkozni Istenhez, hogy az Úr adja meg mindannyiunknak, hogy Istenért dolgozzunk és vágyjunk Isten kedvére tenni, mindenben szemrehányást tegyünk magunknak, mindenben kövessük őket, és igyekezzünk meghallgatni Isten szeretett prófétáját, Illést, Zoszima szuverén pátriárkát.

Dicsőség a mi Urunknak mindörökké, most és mindörökké, és mindörökkön örökké. Ámen!